A Nap az apa


Ha hatalmadat érezvén egy körmöt levágatsz
és akaratán kívül egy szôke nôt a táncba hívsz.
De egy másik napon egy mikrobuszból intô
hivatalnok látása miatt beteg szíved
majdnem a sírba visz.
De a hatalmat gúnyolod és senki nincs,
aki erôsebbnek látszana nálad.
Minden mondatra emlékszel
és minden mondatod telitalálat.

Óriás szívedet derűs mosollyal
a világra büszkén megnyitod
jókor reggel a szemedet is,
keveset alszik negyven fele az ember.
Rekeszes táskádat degeszre tömve
rohansz egy átkozott hivatalba,
Nagy tudásoddal és a régi tekintélyeddel,
Mert az idô halad, gyorsan szaladsz,
felelôsséged biztos tudatában,
De egy másik napon rettegve gondolsz
mindarra, ami van és rettegve ülsz otthon
a szobádban.
Mert az idô halad, otthon maradsz,
vagy sört öntesz a pezsgôbe egy éjjeli kocsmában.
Lüktetô agyadat görccsel, haraggal és indulattal
rövidre zárva.

Ha harc, hadd legyen harc, megduplázod az
összes tétet
És tévedhetetlenül bizonyos vagy abban,
hogy elvesztetted az egészet.
Derűre ború, borúra háború,
most elküldték Kantot a fenébe,
Igy kezdôdött el a világ vége.

Szétszaladt bárányok között tüzet okádva
halkan emelkedik a szekér,
Illés még éppen odaér.
Jákob egy hatalmas létrával szintén arra szalad,
Vigyáz, nehogy lemaradjanak.
De hiába lángol, mégsem ég el a fenyér,
Nagy csendben vár és hallgat a szél.

A mozdulatlan tájban minden áll csak a kastély
inog, miközben felrepül.
A lemaradt szentek helyett Te ülsz benn
egyedül.
Nyilam kilövöm, repülök át mind a száz szobán,
A százegyediken kendôt hímzel a szófán.

Élnek a kövek mert bennük is erô szalad
Gyémánt hegyen ég el a fény.
A kövek szikráznak és te látod,
Autók ajtaját tépi le a szél.

Tér és idô találkozása, Szellem és anyag elegye
- ez vagyok.
Minden szétdôl és közben ropog.
Ahol én járok, áram ívek.
Egyhelyben állok és minden forog,
Nyomomban vannak a detektorok.

A Nap az apa, a Nap az én,
Ez érzéki látomás.
Ott áll egyedül Ezékiel,
Milyen hosszú villanás.
Nagy mágus, átlépted a határt
Sasként csaptam le rád.

Ez lesz az a nap, ha ez az az év,
A legutolsó állomás,
Hagyd el a vizet, hajód repül,
Tejfehér köd száll le rád,
Átváltozol és átváltozott a táj,
Megváltozott örökre már.

A macska elkapott egy madarat és a bokorba
szaladt vele, egy másik madár csivitelt a fán.
A hídra (nekem háttal) egy hangos autó fordult
éppen és a Hold majdnem a szemembe tűzött
volna, de lámpák alá értem én, talán ekkor tért
belém vissza ismét a remény.


(Víg Mihály dalszövege)