Metamorfózis

Kinyitom a lelkem, de a szemeimet becsukom,
Mindig így ébredtem mióta az eszemet tudom.
Mindig így kezdtem el élni az aznapi életem,
S talán nem szabályos, de én így élvezem.

Ilyenkor irigyen bámulnak a hátrahagyott álmok,
Szerintük hálátlan vagyok, hazug és álnok.
Szerintük nem tudom mi is az emberi jóság,
Pedig mi felébreszt belőlük az pont a valóság.

És valóban voltak zordabb időszakok,
Mikor annak is örültem, hogy élelmet kapok.
Igen, semmit sem tagadok, ami valaha én voltam,
A hazugság magjait nem egyszer szétszórtam.

És valóban voltak fényűző korszakok,
De attól az énemtől máig elborzadok.
Mikor naponta ébredtem más nő ágyában,
S egy percig sem éreztem a lelkemet csávában.

Mindkettő én voltam pedig közben egyik sem,
A maszkom oly élethű, még én is elhittem…
De túl a csillogással körbefuttatott látszaton,
Egy ideje már senkinek mindezt nem láttatom.

De én bármi is voltam, és én bármit is tettem,
Nem magamért volt hanem, mert másokat féltettem.
S párszor mosolyogva a bőrömet vásárra vittem,
De addig semmi sem sikerült, míg magamban nem hittem.

Az álmodozás engem is sokszor vetett szét,
Több csajt akartam és még annál is több lét.
Sokszor hajnalig dolgoztam, hátha majd fizetnek,
Mást hittem a világról, nem gondoltam ilyennek.

Aztán történt valami és egy fordulópont jött,
A naptárra pillantok: 2015…
Mintha nem is én lennék, a jelenem alapján,
Szinte új ember született az év első napján.

Mintha szűnni kezdene a rám küldött átok,
Ismerősökből szinte ma - holnap barátok…
A legtöbben már nem csak érdekből keresnek,
S durva, de lassan már tízen is szeretnek!

Ma már nem munkám van, hanem szinte karrierem,
S bár a pofonokat azért itt is megnyerem…
Valahogy mégis több ez, mint puszta bizakodás,
Mert csak profizmus van és semmi civakodás.

S bár az életem még kicsit szakadt és rongyos,
Már tudom, hogy nem a látszat a fontos…
A boldogság szép lassan majd úgyis felöltöztet,
A pokolból – majd meglásd - a mennybe költöztet.

Ez a szív pedig…mostanra már nem üres,
A lakója gyönyörű…okos és tüzes!
S ahogy a napkorong az alkonyba nyugovóra tér
Úgy tölt fel élettel ez a Napsugártündér!

Elvette az álmot, miben fertőzve aludtam,
Pedig istenem a nőkért, hogy mennyit hazudtam…
De mostanra már mindez torz emlék csupán,
A varázsa áthatolt szívem minden zugán.

A mosolya pedig…az egy megváltó közeg,
Halálos fegyver, én mondom öreg!
Mint az égbolt, ahogy idomul a naphoz,
Úgy segített visszatalálnom magamhoz.

Tőle kaptam vissza önmagamat mára,
Sok szenvedés volt a boldogságunk ára.
Az utamat egy ideje már nem egyedül járom,
S a tükrömben ma már nem az ellenségem látom.

Lassan kitisztul szívemből a kapott méregdózis,
S már elkerülhetetlen a metamorfózis.
Hisz a múltam tett azzá, ami változásra képes,
Pedig senki sem hitt bennem a jelenhez képest…

A múltbéli Lakat csak egy neveletlen gyerek,
Kit nem érthettek az átlagemberek.
De az is én voltam s én szeretem ezt a srácot,
Mert azt hitte versekkel váltja meg a világot…


- lakat -


2015.03.28.
Budapest
19:30