A kender feldolgozása (A pályázó: Kulcsár Levente, a Mályinkai Általános Iskola 7. osztályos tanulója, aki 2. helyezést ért el. Felkészítő tanárok: Kulcsár Zsigmondné és Tóth Lászlóné.) Szülőfalum Mályinka. Nagyon szép helyen fekszik, a Bükk hegység koszorúzta völgyben. Édesapám, a nagyszüleim, a dédszüleim, de még azok elődei is itt születtek, s szerettek itt élni. Nagyapa is, mama is, apa is büszkén beszél szülőfalumról, a falu régi életéről, a hagyományokról. Szívesen hallgatom ezeket a történeteket. Margit mama még most is gyakran sző-, no nem vásznat, mint régen, hanem mintás szőnyeget. Nagyapa segít neki. S közben olyan sokszor meséltek már arról, hogy is szőttek, fontak régen, amikor még ők is fiatalok voltak. Ezt szeretném most az ő segítségükkel bemutatni. Fél évszázaddal ezelőtt a falu életében fontos dolog volt a szövés-fonás. Vászonruhában jártak. A törölközők, lepedők, terítők mind-mind vászonból készültek. A munkához szükséges köteleket is maguk készítették. Mindehhez kender termesztésére volt szükség. A kender természetes feldolgozása, különösen az asszonynépnek egész évben adott munkát. Minden falu határában volt kenderföld. A virágos kendert már júliusban “kinyőtték”. A markonként kihúzgált. kendert néhány napig szárították, majd “kívékbe” kötötték. 3-4 marék volt egy kéve. A magvas kendert csak nyár végén nyőtték, s a magját egy mosószékhez csapkodva kicsépelték. Következett az áztatás. Két helyen is ázhatott a kender: a Mocsolyában és a Nádasban. Felosztották egymás között a helyet. A kévéket egymás mellé fektették a gödör vizébe. Ahol mélyebb volt a víz, ott több sort is raktak egymásra. Majd két rudat fektettek rájuk keresztbe, azokra követ tettek nehezéknek. A virágos kendert két hétig, a magvas kendert négy hétig kellett áztatni. Áztatás után a vízparton szárították. A vízből kivett kévéket a tövénél széthúzva lábra állították. Ez volt a “baksállás”. Olyan volt minden kéve, mint egy kis sátor. A gyerekek bújócskát, fogócskát játszottak köztük. A száradás közben a kellemetlen illat is elpárolgott. kender1 A további megmunkálás a “vágással” kezdődött. Ez a rostok közötti szár összetörése volt. A kihullott, összetört szál volt a “pozderva”. Ezt papír helyett használták fel a tűzgyújtáshoz. Ezután az összetört kendert “elcsapták”. Vagyis egy-egy marékkal kézbe vettek és csupasz talpukkal taposták. Ezután következett a “simítás”, vagy “tilolás”. Ez hasonló volt a vágóeszközhöz, csak a két deszkalap és a tiló között keskenyebb volt a rés. Fehér por hullott ki, ez volt a “tiló ajj”. Még ez sem volt elég! Az elsimított kendert elvitték a malomba, ahol még puhábbra törték. Következett a “gerebenezés”. Ezen a “szegrózsás rostfésűn” átfésülték a kender rostját, a “szösz”-t, amit osztályoztak. A hosszú szálú “szálát” csomákba, “koszoróba” fonták. Ez volt a “fej”. Ami a gerebenen maradt, az volt a “csepü”, ami zsáknak és kötélnek való anyag volt. Ezt hívták “palántosnak”. A hosszú téli estéken a lányok, asszonyok fonóházba jártak fonni. Vidámak voltak ezek az esték. Meséltek, mókáztak, daloltak, egyszer-egyszer táncra is perdültek, hiszen nem hiányoztak ezekről az estékről a legények sem. Lesték a fiúk, mikor gurul ki egy-egy orsó a lányok kezéből, amit természetesen ki kellett “váltani”. Itt szövődtek leginkább a komoly szerelmek, a házasságok. A fonás “talpas guzsalyon”, vagy “kerekes guzsalyon” (rokkán) történt. A szöszt díszes szalaggal kötözték a guzsalyra, az ujjaik között sodortak belőle fonalat, miközben az orsót kézzel pörgették, illetve a kerekesen lábbal hajtott kerék pörgette a “fejfokot”, amire feltekeredett a fonal. A fonalat kézi “motolla” segítségével 6-8-10 “pászmás” darabokra hajtogatták. A pászmákba hajtogatott fonalat “lúgozni” kellett, hogy fehéredjen. Legalább egy fél napig állott a lúgzókádban. “Pállugot” használtak. Hamvasba helyezet fahamura forró vizet öntöttek, s ebből lett a pállúg. Mosás, száradás után a szobában felállított vetélőre felgombolyították a fonalat. A forgó, amelynek 4 szárnya volt, vízszintesen forgott körbe egy lábakon álló tőke vagy tengely körül. A szárnyakra tekeredett spirál alakban a fonal. A vászon szélességéhez mért számú fonalat tekertek fel, hisz ez a fonal került rá a “szátyvára” (szövőszék). Tavasszal került sor a szövésre, ami hosszú hetekig tartott. Nem volt könnyű munka a fonal feltekerése, a “nagyzugalyra”. Feszesen kellett állnia. A fonal csévélése, felvetése a vetőfákra az egész család segítségét is megkívánta. A fonalat a nagyzúgolyra csévélték, majd a kész vásznat, rongypokrócot pedig az alsó kis zúgolyra. A szálából font fonalból szőtték a lepedőket, törölközőket, konyhai törlőket, a bő szárú vászongatyához, vászoninghez valókat, az asztalterítőket (hamvasokat). Egy részüket színes fonal beszövésével, csíkokkal díszítették. Ügyességet kívánt az úgynevezett “felszedett” vásznak szövése. Ilyenkor a mintát soronként kellett befűzni, “felszedni”, és így szőni. Később pamutot húztak fel a szátyvára, ebbe szőtték a fonalat. Ez volt a finomabb, félpamutos vászon. Ez puhább, vékonyabb, fehérebb volt a tiszta vászonnál, talán innen adódik a “hamvas” elnevezés, amit az itt élők ma is használnak. A “hamvas” szó ma már nemcsak lepedőt, s a batyuskodáshoz használt vásznat, hanem mindenfajta terítőt jelent. A csepüből font fonalból szőtték a zsákvásznat, s az óli hamvast, amit a háztájiban, a mezőgazdaságban használtak. Csepüből sodorták a madzagot, kötelet. Szövés közben a durvább fonalat “gyükerkefével” lisztből, krumpliból készített “kenőccsel” kenték, hogy könnyebben átcsússzon a “nyisten” és a “bordán”. kender2 A szövés-fonás befejező munkálata volt a mosás. A patak hideg vizében áztatták. Mosószéken súlyokkal ütögették, “súlykolták”. Minél többször mosták, annál fehérebb lett. Szárítás után egy sodrófára tekerték és mángorlóval hengergették (vasalták). A vászon csodálatos módon kisimult. Így felhengergetve rakták el a szekrénybe, ládába. Ez volt az eladó lányok stafírungjának egy része. Egy könyv lapjait is kitöltenék, annyit mesél a szövésről-fonásról mama. Én csak röviden írtam róla. Úgy vettem észre, örömmel, szívesen csinálták ezt, hiszen csak úgy csillog a mama szeme, ha erről beszél. Pedig már fáradt, beteges.