A magyar hadtörténet legnagyobb ember veszteségével járó ütközete az 1943. január 12-én induló szovjet támadás. A II. magyar hadsereg a mínusz 40–45 fokos hidegben, nyári felszereléssel, élelmezés, utánpótlás nélkül tartotta fel a vörös áradatot, míg a háta mögött felvonult szövetséges csapatok kimenekülhettek. Végül teljesen kivérezve, kimerülve, kiéhezve, kifagyva, hátrálni kényszerült. A vesszőfutás a kegyetlen ellenséggel a hátában még jobban meggyötörte. A fagyhalál tízezreket ért utol a hómezőkön. A hadifogságban pedig további tízezrek lelték halálukat. A szerencsésnek mondható kevés hazatérőnek, életre szóló fagyási sérülésekkel, és ugyancsak életre szóló szégyenbélyeggel kellett tovább élnie. A győztes hatalom, áruló pribékjei kitelepítették, zaklatták, megszégyenítették őket. A tovább élők lelki szenvedése vetekedett a meghaltak testi fájdalmával.
Kicsit késtünk az emlékezéssel, de talán megbocsátható ez az egy hét, hiszen az elmúlt hét végén egy fontosabb eseményen, a Szigethalmon rendezett, cigánybűnözés elleni demonstráción vettünk részt. Különben sem a dátum a fontos, hanem az érzés. Az ÉRZÉS! Az érzés, ami több féle lehet. Mert vannak magukat magyarnak valló (csúfoló) emberek, akiknek semmit nem jelent ez a véres áldozat, sőt vannak, akik azt mondják, el kellene már felejteni ezeket a dolgokat. Vagy ilyeneket is hallunk: Megérdemelték, mit kerestek ott! Bizony az elmúlt majd’ 70 év sok ezerszám termelte ki az ilyen és hasonló véleményeket. Mit is lehetne erre mondani? Szánalmas, gyalázatos, hazaáruló, tudatlan, buta, aljas? Igen, de ismerve az eltelt idő magyar történelmét, – beleértve jelent is – nincs min csodálkozni. Beszélni, véleményt alkotni lehet, de ehhez ismerni kell(ene) a valós okokat melyek ehhez a tragédiához vezettek. Mindenekelőtt ismerni kell(ene) azt a történelmet is melyet nem a győztesek írtak, és amely némileg eltér attól az eltorzított, átírt, hazugság- és szenny áradattól melyet a marxista történetírás mind a mai napig fenntart és ránk erőltet. Természetesen mentesülni kellene a politikusok vélemény nyilvánításától is. Különösen akkor mikor a politikus habzó szájjal bírálja az akkori intézkedéseket (magyar katona vs. Szovjetunió), de lelkiismeret furdalás nélkül teszi ugyan azt 70 évvel később (magyar katona vs. Irak, Afganisztán, Mali(?)) és még büszke is rá. Főleg ha ezért még egy lenéző vállveregetést vagy egy torz mosolyt is kap. Élnek azonban még – remélem többségben – olyan magyarok is, kik mentesítve magukat az előzőekben felsorolt hatásoktól ismerik és tisztelik eleik hősiességét, bátorságát és kitartását. Ők azok, akik valamelyest látják és felismerik a halvány igazságokat is. Nem politikai szólamok, érdekek és értékek mentén alkotnak véleményt, hanem saját szívűkből, igazságérzésükből, magyarságukból. Nem nádszálként hajlanak erre vagy arra, hanem egyenesen, megingathatatlanul és felemelt fejjel állnak a hazugság- és szennyáradatban.
Az érzések hoztak el – és visznek el még számtalan helyre – minket a Fiumei úti temetőbe, ahol egy nagyon szerény emlékműve van a II. Világháborúban elesetteknek. A hóból alig kiemelkedő, talán 3–4 méter hosszú, szürke márványpad. Rávésve egy semmitmondó általánosság: A II. Világháborúban életüket vesztett magyarok emlékére. Mellette egy furcsa, négy soros Pilinszky idézet, a háttérben pedig egy borzasztó, szabálytalan piramishoz hasonló torzó. Ennyi. Ez ma egy háborús emlékmű, olcsó, igénytelen, polkorrekt. Méltó és jellemző. Méltó a korhoz melyben született, és jellemző azok lelkivilágára, akik alkották.
Szikrázó, derűs, hideg januári szombat délelőtt érkeztünk a temetőbe, bevonultunk az emlékműhöz és alakzatba álltunk. Körülöttünk maroknyi civil érdeklődő, pártoló.
A Himnusz eléneklése utáni első felszólaló a Szebb Jövőért Magyar Önvédelem küldötte beszélt. Kemény szavakkal ostorozta a jelenlegi magyar politikusokat és politikát, összehasonlítva az akkori politikusokkal, vezetőkkel. Kiemelte a magyar katona bátorságát, kitartását, önfeláldozását és a vezetők elkötelezett magyarságát.
Vitéz Ináncsi József a Magyar Nemzeti Gárda országos vezetője, pedig vitéz Jány Gusztáv m. kir. honvéd tábornok, a II. Magyar Hadsereg parancsnoka két hadparancsán keresztül elemezte a kialakult helyzetet a Don-kanyarban. Megállapította, hogy a magyar katona és a magyar katonai vezető hozzáállása, jelleme és vitézsége vitathatatlan és példamutató volt. Vajon, ha e kettőt összehasonlítanánk mai – méltatlan – utódaikkal, ugyan erre az eredményre jutnánk?
Lenhardt Balázs országgyűlési képviselő pedig az aktuálpolitika szempontjából vizsgálta a tragikus eseményt. Megállapítva, hogy ismét készülőben van egy nemzeti tragédia és csak rajtunk múlik, (értsd: magyarság) az összetartásunkon, bátorságunkon és kitartásunkon nehogy ez is egy Don-kanyarral végződjön.
A beszédek után elénekeltük a Szózatot és a Székely Himnuszt, majd az MNG és a KHŐ katonai tiszteletadással elhelyezte koszorúit az emlékművön. A körülöttünk állók pedig mécseseket gyújtottak.
Köszönet a Kárpát Haza Őreinek a megemlékezés megszervezéséért és a meghívásért!