Lakat - Utóirat...

Már közeleg a vihar s én megint szárnyat bontok,
S majd megmérgez a szavam, bármit is mondok.
Mert az emlegetett szeretet marketing csak nem más,
S a béke majmolásod is jó régen legendás.

De az én hibám ez is, - nyugi pontosan tudom,
Te hidd csak erről is azt, hogy ez a cinizmusom.
Csak gondolkozz, amikor inkább érezned illene,
Milyen ciki is lenne, ha mindez megérintene...

Minden ismerősöd rajtam mosolyogva átnéz,
Mert megismerni lusta a sok agyatlan lángész.
De a véleményük szerinted semmin se ronthat,
Ez számít csak Neked, magad is megmondtad...

Nem látod viszont a súlyos ellentmondást,
Nincs köztük ki levenné rólad ezt a rontást.
Mert nyilván én az vagyok régen a szemedben,
Egy kártevőnek képzelsz a buta kis fejedben...

A tévhitet -- mert ez az -- persze nem látod,
Hogy teljesen megvakít pár közvetlen barátod.
És nem csak a sok kéretlen tanácsuk durva:
Gondolkozni tanít a sok erkölcstelen kurva!

Persze, én vagyok, tudjuk a szemét pszichopata,
S ugye az én agyam mosta ki a hülye Tiszkó Kata?!
Mert közellenség vagyok, csak egy hazug eretnek,
Kit a magadfajták egyszer majd élve eltemetnek.

De ez önsajnálat igaz?! Csak így manipulállak...
De valahogy mégsem hozzám vezetnek a szállak.
A sorsod meg - ne félj -- majd nem pont velem veret meg,
Hiszen a bűnöst a saját tükröd mélyén leled meg.

Bár, most ahogy olvasom, lehet, hogy tévedek,
S hóhérpallos előtt ismét nem véletlen térdelek...
Hisz bűnös vagyok mivel nem tettem a dolgom,
De Téged sem érdekelt, mi miatt haldoklom.

Megmondtam anno félig --meddig a pasidként,
„Ahhoz, hogy lehessen Mi, fel kell adni az ÉN-t!"
De ezt se értetted meg: Köszönd meg magadnak,
Ha már úgysincs mit megköszönj a lúzer Lakatnak.

Segíteni akartál és tényleg sok mindent kaptam,
Magamra tényleg csak a bajokban maradtam.
Mert a szívedbe tényleg sok mindenki befér,
Mindenkinek van ott egy szelet vajas kenyér.

Az én bérletem azonban úgy tűnik már lejárt,
A szíved összes pitvara előttem most bezárt.
De a csalódás jól tudom, sohasem válogat,
De a mesét itt én írom, ez rendezői változat!

Egy senki voltam ameddig magadhoz nem vettél,
Kérés nélkül is, önzetlenül szerettél...
Talán ez volt a baj, s itt rontottuk el,
Hogy anyaságot kevertük össze szerelemmel.

Talán a szeretet az valahogy mégse szerelem,
S talán csak álmodtam, hogy jó vagyok terepen.
Talán túlságosan nagyot tévedtem ebben is,
S az élet bonyolultabb, mint egy fahéjas tejberizs.

De mi lesz így velünk, ha ilyennek hiszel,
Az oké, hogy teljesen Te is kisemmizel...
Hisz nő vagy Te is, tehát szakértő ebben,
Úgy dobsz az utcára, hogy a szemed se rebben.

Mit felépítettél majd ezzel rombolod a porig,
Mert egy magadfajta Nő az ilyesmikre tojik.
A sok barátnő meglásd, kikiált majd hősnek,
Hisz ők is, ahogy Te épp ilyen úton győztek.

Mert mikor a szeretni valakit már csupán teher,
A megkínzott szív nem dobban csak hever...
Mikor már mosolyogni nem tud csak üvöltözni,
Már nem létezni segít csupán csak költözni...
Nincs bennem harag, vagy düh, vagy bármi,
Nem először fogok egy Nővel így járni...
Még jó, hogy Lakat meg semmitől se riad,
Ez se igazi vers, csak egy utóirat...

Azt hiszed, hogy ezáltal végre boldog leszel,
S nélkülem majd ismét dagadhat a kebel...
Begyógyul majd ettől, szíved legmélyebb krátere,
Hisz a megoldás ennyi: Költözés, zárcsere...

Ez itt a nagy ötlet, ettől lesz újra rend,
Mert bár tényleg sosem voltam szent...
Röhögve tépsz majd ki végre magadból,
Csak szabadulhass végre szíveden a Lakattól...


- lakat -