Mindannyian uralkodók vagyunk addig, míg a ránk bízott javakat hűen kezeljük. Nem azért van nekünk több és másoknak kevesebb, mert minket jobban szeret az Isten, hanem mert ránk bízott valamit. Azt, hogy amik nálunk vannak, azokkal úgy gazdálkodjunk, hogy mások javára is legyen, s ne csak a magunkéra. A zsidókra ezt az uralkodást bízta Isten. Vagyis a gondoskodást más emberek felett és az ehhez szükséges igazság ismeretének terjesztését, azért, hogy más nemzetek számára is elérhető legyen az a mennyei igazság, ami szerint kellene nekünk itt a földön élni. Ez tehet alkalmassá arra, hogy legyen jogunk az élet fájához örökre. A kizárólag önmagáért élő ember életének nincs értelme. Mégis így látjuk jónak. Az ítélőképességünk megromlott már Ádámban. Ebből pedig csak egy kiút van, ami megváltoztathatja felfogásunkat. Az ószövetség is erre utalt, az újszövetség pedig teljesen napvilágra hozta. Kezdetben vala az Ige Istennél. Tehát az emberiség Megváltója az ószövetségben is egy és ugyanaz, mint napjainkban. Amióta csak bűn létezik a földön, azóta van szüksége az embernek Megváltóra. Zsidók és nem zsidók egyaránt elszámolással tartoznak a rájuk bízott javakról. És hogyan? Kinek-kinek az ő erejéhez képest, ami szerint rábízattak a tálentumok. Ha azt sem tesszük meg, ami erőnkből kitelik, a tálentumokat nem bízhatják ránk, hanem mindig annak kell odaadni, aki hűen gazdálkodik azokkal. Amíg a zsidók méltók voltak arra, hogy ezeket a tálentumokat, melyeket ők is csak úgy kaptak, továbbítsák más nemzetek felé, addig ők voltak a megbízottak. De a megbízatás csak addig szól, míg az ember hűen sáfárkodik. Ha nem így tesz, elvétetik tőle és annak adatik, aki beszolgáltatja annak gyümölcsét.