Ács Dániel videotéka
2020. augusztus 9.A rendszerváltás utáni időszak legismertebb közéleti összecsapása az igazságtételről szóló Kónya–Pető vita volt, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok. A mából visszatekintve – amikor már választási kampányokkor sem ülnek le egymással vitatkozni a felek – hihetetlen, hogy nem is olyan régen még voltak ilyen színvonalú, nyilvános politikai események.
1989-ben a forradalom nélküli rendszerváltást nem követte igazságtétel, nem fogtak perbe, nem ítéltek el korábbi kommunista vezetőket. Az egy évvel később megalakult jobboldali kormány ugyan elfogadott egy igazságtételi törvényt (Zétényi-Takács törvény), amelyre az utódpárt, az MSZP és a Fidesz nemmel szavazott (az SZDSZ tartózkodott), de az Alkotmánybíróság elkaszálta, Antall és az MDF pedig nem forszírozta tovább a dolgot.

Ezzel az igazságtétel kérdése sok évre kikerült a politika fókuszából.
A kommunista diktatúra legsötétebb korszakainak kulcsvezetői időközben meghaltak. De nem mindenki. Visszahúzódva, a nyilvánosság elől elrejtőzve élt például Biszku Béla, az 1956-os forradalom leverését követő időszak belügyminisztere, a megtorlások, százak kivégzésének és tízezrek bebörtönzések egyik koordinátora.
A Mandiner akkori újságírói, Skrabski Fruzsina és Novák Tamás 2008-ban megtalálták, és elhatározták, hogy szóra bírják. Cselhez folyamodtak: azzal keresték meg, hogy szülőfalujában, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Márokpapi készülő almanachjához szeretnék a falu híres szülötteit megszólaltatni, és a településen rendeznének egy fórumot is „Béla bácsi” tiszteletére.
A puha diktatúra legkeményebb ökle a hiúság csapdájába esett. Felvette hófehér nyári zakóját, a hozzá passzoló sildes sapkát, és korát meghazudtoló lazasággal, zsebre dugott kézzel sétálgatott szülőfaluja utcáin el-elbeszélgetve a lakosokkal. A film egyik leggroteszkebb jelenete, amikor Biszku lendületesen beszökken a helyi katolikus templomba, elhalad a szenteltvíztartó mellett, majd mintha meggondolná magát, visszanyúl, belemártja az ujját, és keresztet vet. De aztán gyorsan előbújik belőle a forradalmár, és odaszúr:
„Most is úgy van, mint régen, hogy a gazdagoknak bérelt helye van?”
A stáb az alkalomhoz illően, egy régi úttörőmozgalmi zászlóval feldíszített művelődési házban a helyiek jelenlétében köszönti a volt minisztert. De a lakossági fórum fokozatosan egyre feszültebbé válik. A Mandiner újságírói a közönség soraiból sorban teszik fel a kellemetlen kérdéseket, például arról, hogy Biszku az ‘56 utáni perekben arra biztatta a bírókat, hogy több halálos ítélet hozzanak.
A Bűn és büntetlenség nem egy hagyományos történelmi visszaemlékezés. Skrabski Fruzsina és Novák Tamás egy ponton bevallják, hogy újságírók, és megvezették a kommunista politikust, majd kemény szembesítésbe kezdenek.
Ekkor az addig szinte bizarr módon kedélyes film olyanná válik, mint egy izzasztó amerikai bírósági film. A két riporter addig hergeli a folyamatosan tagadó Biszkut, amíg az el nem veszíti a türelmét:
„A Nagy Imre az megérdemelte a sorsát!”
Ilyen, és ehhez hasonló mondatok hagyják el az egyre ingerültebb politikus száját, akiből kilencven évesen is olyan rideg kegyetlenség sugárzik, hogy a néző beleborzong.
Ha ez a film nem készül el, akkor Biszku Béla számonkérés nélkül, békében halt volna meg.
A Skrabski–Novák páros filmje szembesíti a bűnöst a bűneivel, és emléket állít az áldozatoknak. Egyfajta morális igazságtétel. Ami arra is rámutat, hogy a szabad sajtó képes arra, amire a jog eszközei sokszor alkalmatlanok: hogy egy ország lelkiismeretét mélyen nyomasztó kérdést felszínre hozzon, és akár igazságot tegyen.