...
Jelentésed rögzítettük. Hamarosan intézkedünk.
A boldogság majmai…
A tükör darabokra hullik,
A pohár már csordultig…
A remény is szertefoszlik,
Holnapra minden összeomlik…
Sosem érthettem meg önmagam,
Pedig így is túl sokat jár az agyam.
Az én utam úgy tűnik járhatatlan,
Ami fontos bennem láthatatlan…
S hiába is keresem az utam,
Kiszáradt rég a szeretet kutam.
Pedig küzdöttem tényleg őszintén,
De csoda lenne, ha valamire vinném.
És az igazam sajnos mindig kiderül,
És mindenki utál, ha valami sikerül.
És hiába adok önzetlenül mindent,
Kudarcok tépnek cafatokra itt bent.
Nekem semmit sem toltak ingyen alám,
Nekem halálos ellenségem volt az anyám.
S tudom, hogy tovább kell, lépjek ezen,
De feledni nem tudom végérvényesen…
Akik szerettek, csak rajongtak csupán,
Én meg követtem őket vakon és bután.
Én meg mindenemet odaadtam nekik,
Hát, kisemmiztek engem az önjelölt zsenik.
S oké, belezúgtam én is pár kisminkelt majomba,
A C meghajtómon barátnők halomba…
Ám egyik sem értette, hogy legbelül, mit érzek,
Nem szerelmüknek hittek, csak falkavezérnek…
Persze, legbelül tudtam, hogy ez hibás döntés,
De motivált az érdek, és motivált az önzés…
S, ha már akkor is előre tudhattam volna,
A sors most biztosan másképp indokolna…
Nem lennék nincstelen kisemmizett senki,
Kinek dalait titokban egy ország mégis zengi.
Nem lenne kérdés, hogy így kinek is kellek,
Mert mit magamból látok, mindent szégyellek.
Sokáig hittem, hogy a boldogság csak tréfa,
Istenem, pedig hányszor magyarázta Éva,
Hogy a harag soha nem lehet a válasz,
És, „az tesz többé, ha megbocsátasz…”
Az ember nem valami halálpontos műszer,
Inkább csupán valami méregerős fűszer…
Gyönyörű, mint a legdrágább damaszt,
De, a szemedbe kerülve könnyekre fakaszt.
Bizony az idő majd engem is felemészt,
S hiába is hoztok majd híres gyógyszerészt…
Ő sem tehet semmit, ha a természet döntött,
A halál rúgja arrébb az utolsó göröngyöt.
S a tükröm majd darabokra hullik,
A hangom is végleg elcsuklik…
S amikor a remény szertefoszlik,
A gyertyáim leégnek csonkig…
- lakat -