Miközben sűrű tömegben nekinyomakodtak a kapuknak és nevükön szólítgatták a kapuőröket, sorra lemészárolták őket, hiába rimánkodtak. Az első falat az ellenség, a másodikat tulajdon honfitársaik zárták be előttük: így beszorultak a két fal közé, és nyomorultul elpusztultak; sokan tulajdon bajtársaik kardjának estek áldozatul, sokan öngyilkosok lettek; de a legtöbbet a rómaiak kaszabolták le úgy, hogy semmiféle védekezésre nem tudtak szervezkedni, mert egyrészt az ellenség rémületet keltett bennük, másrészt pedig bajtársaik áruló viselkedése teljesen megtörte bátorságukat. Így haltak sorra, s nem a rómaiakat, hanem saját honfitársaikat átkozták, míg végre valamennyiüket, mind a 12 000-et lemészárolták.
Trajanus feltételezte, hogy vagy nincs már egyetlen fegyverfogható ember sem a városban, vagy pedig, ha van is még egy-kettő, azok ijedtükben meg sem mernek moccanni, tehát futárt küldött Vespasianushoz azzal a szándékkal, hogy az utolsó rohamot a hadvezérnek tartogassa, és kérte: küldje el fiát, Titust, hogy a győzelmet megkoronázza.

Vespasianus azonban gyanította, hogy lesz ott még valami tennivaló, tehát 500 lovasból és 1000 gyalogosból álló haderőt adott fia mellé. Titus gyors menetben a város alá sietett, csatarendbe állította hadseregét, Trajanusra bízta a balszárnyat, maga pedig a jobbszárny élén megkezdte a rohamost. Midőn a katonák mindenütt egyszerre létrákat támasztottak a falakhoz, a galileaiak rövid ideig védekeztek felülről, de aztán visszavonultak a falról, mire Titus katonáival megmászta a falat, és hamarosan elfoglalta a várost, de előbb kénytelen volt a csapatokba verődött zsidókkal kemény harcot vívni. Ugyanis a szűk utcákban a fegyverfogható népesség rárohant a rómaiakra, az asszonyok pedig a háztetőkről mindenfélét dobáltak rájuk, ami csak a kezük ügyébe akadt.
Hat óra hosszat védekeztek; de miután a fegyverfogható férfiak elpusztultak, a többi népséget, fiatalját-öregjét válogatás nélkül részben az utcákon, részben a házakban lekaszabolták, és nem hagytak életben férfit a csecsemőgyermekeken kívül, s ezeket a nőkkel együtt rabszolgaságba hurcolták. A városban és az előző csatározásban elesett zsidó harcosok száma 15 000, a foglyoké pedig 2130 volt. Ez a galileai vereség daisios hónap 25-én történt.

A samaritánusoknak is kijutott a vereségből. Ezek a Garizid nevű szent hegyükön gyülekeztek, és ámbár teljesen nyugodtan viselkedtek, pusztán az a tény, hogy összesereglettek és már a magatartásuk is valóságos háborús fenyegetés volt. Nem okultak szomszédaik vereségéből, sőt, mivel nem ismerték a maguk gyengeségét, mérkőzni akartak a rómaiak hadiszerencséjével. Alig várták, hogy csatározásra kerüljön a sor.
Vespasianus tanácsosnak tartotta megelőzni megmozdulásukat és lehűteni harci kedvüket; mert egész Samariában már hosszabb ideje mindenütt voltak római helyőrségek, és ezekért most aggódni kezdett az összeverődött tömeg nagy száma és magatartása miatt. Tehát kiküldte ellenük Cerealist, az 5. légió parancsnokát, 600 lovassal és 3000 gyalogossal. Ez azonban nem tartotta tanácsosnak megmászni a hegyet és nyílt csatába bocsátkozni az ellenséggel, mivel az túlerőben volt, tehát egyelőre beérte annyival, hogy a hegy tövét mindenfelől körülfogta katonáival, és egész nap figyeltette a zsidókat. De közben a samaritánusoknak kifogyott az ivóvizük, és mivel éppen azon a nyárközépi napon rettenetes forróság volt, és a tömeg különben is már a legszükségesebb élelmiszerekben is hiányt szenvedett, néhány emberük még aznap szomjan halt, sokan viszont a rabszolgaságot választották az ilyen halál helyett, és átszöktek a rómaiakhoz.

Miután Cerealis a szökevényektől megtudta, hogy a samaritánusokat a nélkülözések már egészen elernyesztették, megmászta a hegyet, és haderejével körülfogta az ellenséget. Aztán megadásra szólította fel őket, azzal a figyelmeztetéssel, hogy gondoljanak az életükre, s egyúttal megígérte, hogy ha önként leteszik a fegyvert, megkegyelmez nekik. Mivel azonban felszólítása eredménytelen maradt, megrohamozta őket, és mint a 11 600-at az utolsó emberig lekaszaboltatta. Ez a súlyos csapás daisios hónap 27-én érte a samaritánusokat.

Ezenközben Jotapata helyőrsége még mindig tartotta magát, és meglepetésszerűen állta a ostrom borzalmak, míg végre a negyvenhetedik napon, mikor a római sánc elérte a fal magasságát, zsidó szökevény érkezett Vespasianushoz, és közölte vele; hogy az ostromlottak serege már egészen kicsiny és gyenge; a folytonos csatározásokban és az őrszolgálatban halálosan kimerültek, és már nem bírnának ki még egy rohamot; de csellel is le lehet győzni őket, ha valaki vállalkozik rá; mert az utolsó őrváltáskor, amikor úgy hiszik, hogy nem kell tartani támadástól, és halálos fáradtságukban elnyomja őket a hajnali álom, az őrszemek is mélyen alszanak: tehát azt tanácsolja, hogy ebben az időben induljanak rohamra.
Vespasianus ugyan nem nagyon hitt a szökevénynek, mert tudta, hogy a zsidók mennyire összetartanak, és a testi fenyítéstől sem ijednek meg; hiszen egyszer egy elfogott jotapatai jajszó nélkül tűrt mindenféle kínzást; mikor égették a testét, akkor sem árult el semmit a városbeli állapotokról, és inkább elszenvedte a keresztre feszíttetést: nevetve ment a halálba. De ennek a szökevénynek elhitte amit mondott, mert valószínű volt, sőt meglehet, hogy igazat mondott; világosan látta, hogy ha esetleg hadicselről van szó, az sem okozhat nagy bajt. Tehát szigorú őrizet alatt tartotta a szökevényt, és parancsot adott seregének, hogy készüljön a város bevételére.

A megadott órában a rómaiak halkan közeledtek a falakhoz. Elsőnek Titus mászott fel a falra Domitius Sabinus ezredes és az 5. és 10. légió néhány katonájának kíséretében; miután leszúrták az őrszemeket, zajtalanul benyomultak a városiba. Utánuk Sextus Cerealis és Piacidus vonult be csapatával.
A várat megszállták, az ellenség ott volt a város közepén, már nappalodott, és a várbelieknek még mindig sejtelmük sem volt róla, hogy a várat elfoglalták. A legtöbben teljesen elbódultak a fáradtságtól és álomtól, és akik felébredtek, azoknak a tisztánlátását is megzavarta a városra leszálló sűrű köd. Csak akkor tértek magukhoz, amikor már az egész hadsereg bent volt a városban, hogy lássák szerencsétlenségüket, és csak a halál küszöbén hitték el, hogy a város valóban elesett.

A rómaiaknak eszükbe jutott mindaz a szenvedés, amit az ostrom alatt kiálltak, tehát nem ismertek sem szánalmat, sem irgalmat, hanem kaszabolni kezdték a népet, és közben lefelé kergették a vár lejtőjén. Ezen a kedvezőtlen terepen a fegyverfogható emberek sem tudtak védekezni; miután beszorították őket a szűk utcákba, és megcsúsztak a meredekebb helyeken, agyonnyomták őket a várból lefelé özönlő harcosok. Ez sokat arra indított, hogy önkezével vessen véget életének. Mikor tudniillik látták, hogy semmiképpen sem tudnak egyetlenegy rómait sem leszúrni, a város szélén csapatba verődtek, és hogy ne az ellenség ölje meg, őket, öngyilkosok lettek.
Egyes őrszemeknek, akik mindjárt az első pillanatban észrevették a város elestét, sikerült megszökniük és felmászniuk az egyik északi toronyba. Itt még egy darabig védekeztek; de mikor látták, hogy rengeteg ellenség fogta körül őket, tárgyalást akartak kezdeni, de már elkéstek, és szinte tűrték, hogy a benyomuló rómaiak halomra mészárolják őket. Egyébként a rómaiak sem dicsekedhettek azzal, hogy az ostrom utolsó szakasza egyetlenegy csepp vérbe sem került, mert egy Antonius nevű százados a város elfoglalása alkalmával elesett, mégpedig mint árulás áldozata. Ugyanis a rengeteg zsidó közül, akik a barlangokba menekültek, az egyik könyörgött Antoniusnak, hogy nyújtsa kezét, annak jeléül, hogy megkegyelmez az életének, s így egyúttal ki is segíti a bajból.

Antonius nem volt eléggé óvatos, és csakugyan odanyújtotta a kezét, a zsidó azonban lágyékon döfte, úgyhogy azonnal holtan esett össze. Ezen a napon a rómaiak csak azokat gyilkolták halomra, akiket megláttak; a következő napon azonban a búvóhelyeket is felverték, és felkutatták azokat, akik a földalatti folyosókon és barlangokban elrejtőztek; közben a csecsemő-gyermekek és a nők kivételével sem öreget, sem fiatalt nem kíméltek. 1200 foglyot ejtettek; a város bevételekor és az előző harcokban elesett zsidók száma 40 000 volt. Ezután Vespasianus leromboltatta a várost, és erődítményeit felgyújtotta.

Így esett el Jotapata, Nero uralkodásának 13. évében, panemos hónap elsején.

Forrás: http://www.romaikor.hu/