...
Jelentésed rögzítettük. Hamarosan intézkedünk.
Tóth János Janus: Hegyek
Mindenkinek van egy hatalmas hegye,
s elindulunk föl, hogy hol a teteje,
egyedül kapaszkodva, függve, lógva,
mászunk, mintha csak e hegy volna.
Éles szikla fagyos tenyerünket metszi,
de nekünk nem kell a közel, hív a messzi,
visszacsúszunk, de máris kőbe kapaszkodva,
húzzuk fel magunkat, nem szisszenve, szólva;
nem számít se seb, végtag sem, ha csonka
csak a csúcs mi éltet, csak a csúcs mi vonzza,
és kapaszkodik az élet őrültje, s a halál bolondja.
Oly sokan belefeledkezve
egy élten át másznak fel a hegyre,
de vagyunk néhányan, fordulva őszbe,
hogy visszapillantunk a virágzó völgybe,
és egy sziklának döntve csorbult önzőségünk ,
háttal a csúcsnak, aprókat lépünk;
és mint csöppnyi ajándékkal az élet meglep,
rátalálunk arra, mit egy lélek kereshet,
könnyű madártoll ring a patak vizén,
mi rámutat, élni lehet, így is könnyedén.
Hagyd a hegyet, másszanak csak mások,
neked madárdal kell, viruló virágok,
tücsök szó, mi álomba ringat,
egy ölelés, mi mosolyogva ríkat.
Hegyek bűvölete, de sokunknak ártott,
elveszejt embert, társat, jó barátot,
pedig nem kell hegy, szikla, sem kődarab,
apró kis kavicsokban bújik meg nyarad.
A szerző előadásában.