Stockholm, 1958.Vorobjov ötödik, és egyben utolsó világbajnoki címe helyszínén. Ugyanitt nyerte a legelsőt, pár évvel korábban. Még nem tudja, hogy jövőre, 35 évesen a Szovjetunió Népeinek Szpartakiádja döntőjében súlyosan megsérül. Később ezt úgy illette visszaemlékezésében: "A vég kezdete". A versenyt ugyan már megnyerte, azonban hátra volt még a lökés utolsó fogása. Balul sült el. Büszke emberként próbált lemászni a dobogóról, de nem volt rá képes. Egyik oldali combközelítőjének a szétválását egy neves traumatológiai, intézetben orvosolták, ámde utóbb így is csak bicegésre volt alkalmas. Ám Arkagyij Vorobjov hitt a nem látható transzcendens valóságban. Így a tengerbe kezdett edzeni, a fájdalom csillapodására számítva. Naponta többször úszott előre és hátra, majd nagyobb kiterjedésű mozgásokkal folytatta. Amikor a fájdalom eltompult meggyőződött róla, elég biztos-e a gravitációval szemben. Ekkor úgy határozott, hogy a továbbiakban az edzőteremben folytatja. Hozzákezdett egy közönséges tízkilós súlyzóval. Korábban száznyolcvannal is elbánt a lökésben, de egy napon amikor megpróbálkozott a csekély, hatvan kilogrammal, azt felvenni sem volt képes. Így maradt az ötven. Az emberek, akik ezt látták csalódottak voltak. A fájdalom dacára edzett, hideg verejtékkel átitatva, néha fogcsikorgatva. Teljesítmény jött volna vissza gyorsabban, mint ahogy a fájdalom elmúlt volna., mint a fájdalom elmúlt. Még ugyanebben az évben indult a világbajnokságon, de be kellett érnie valamivel gyengébben, mint egykor. Második helyezett. 1960, a római olimpia éve. A címet már egyszer megnyerte, készen állt, hogy fiatal riválisai rovására, veteránként őt válasszák az olimpiai csapatba. A szintén korábbi olimpiai bajnok Trofim Lomakinnal együtt, mint félnehézsúlyúak (90 kg) utazhattak Rómába. Lomakin többször legyőzte őt, egy kategóriával lentebb, eljött az utolsó megmérettetés ideje. Vorobjov számára rosszul kezdődött a verseny, hiszen az ellenfél 157.5 kg - új világcsúcsot állított be nyomásban. Szakításban visszahozta a hátrányt. Végül a lökésben azzal a teherrel a vállán - pontosabban a mellén -, hogy örök vesztes, ha a 177.5 kilónyi súlyt nem löki ki. Hosszan koncentrált a megfelelő pillanatra. Sikerült. A következő évben ismét gyengébb, harmadik a világbajnokságon, 1962-ben pedig visszavonult. Voltak elképzelései merre tovább. Diplomáját még 1957-ben szerezte meg a Szverdlovszki egyetem orvosi karán, hét év tanulás árán, egyidejűleg az élsporttal. 1961-ben sikeresen védte meg értekezését az Élettani Intézetben. Mint később kiderült, azon tudományos szemlétű sportolóknak vált a prototípusává, akik pontosan érteni szeretnék az ok-okozati kapcsolatokat. 1962-től hét éven át a Szovjet súlyemelőcsapat edzője, aki két olimpiára vezette a válogatottat. Ezekben az években tanítványai között több olimpiai és világbajnok került ki kezei közül. 69-71' között a Szovjet Sporthivatal bizottságának élére választották. 1971-ben megvédi doktori értekezését: "A súlyemelés orvosi és biológia alapjai címmel. Szintén ebben az évben az állami súlyemelő tanszék vezetésével bízták meg, 1972-ben pedig a sportpedagógiai, tudományos és szociális tevékenységek professzora. 1977-199 - ig rektor a moszkvai Regionális Intézet Testnevelési szakán. 1991-től rehabilitációs igazgatója a Csernobili gyermekek központjának. Sok éven át dolgozott tanácsadóként, az orosz nemzeti képzési központban, az orosz válogatottnál. Nyolcvan és nyolcvannégy éves korában kikérték szakmai véleményét, és segített a sportolók felkészítésében, Athén-ban, és Peking-ben. Élete során vagy kétszáz publikációt, és tíz könyvet írt. Ezek egyikének olvasója, e sorok szerzője.